Úgy csináljátok, hogy jó legyen!

Mi végre is vagyunk a földön? Mi az élet célja, értelme? Minek ez az egész születés-élet-halál körforgás és miért van mindennek vége? Hogy van az, hogy valaki egyszer még nincs, aztán a semmiből lesz, és aztán egyszer csak megint eltűnik és volt – nincs? Túl nagy kérdések ezek szerintem, filozófikusak is, elméletiek is – bár talán nem véletlenül merül fel ez a néhány súlyos kérdőjel sok mindenkiben rajtam kívül is, mert lássuk be, azért elég gyakorlati kérdések ezek… hisz gondolkodó lények lévén nem csak úgy létezünk a vakvilágba… (legalább is egy adott életkor után biztosan nem).

Hozzám például az élet törékenysége és végessége akkor jött félelmetesen közel, amikor tizennégy évvel ezelőtt szén-monoxid mérgezést kaptam. Az most mindegy, hol és hogyan, rossz is rágondolni, nem jó emlék, rég is volt már, túl is éltem. De tény, hogy kerek öt percen múlt akkor az életem. Öt perc. Értitek?! Annyira nehéz ezt a kis hajszálnyi szerencsét vagy áldást felfogni. Tudom. Nekem is az. Pedig így van, nem én mondom, az orvosok mondták akkor. Öt mérhetetlenül drága perc, amiért mindig hálás leszek. Öt perc, ami az összes további évtizedemet ajándékozta nekem telis-tele lehetőségekkel, kinyitható ajtókkal, megkóstolható pillanatokkal. Az én öt percem hozott nekem lopott csókokat, édes, fűszeres, téli vacsorákat, tavaszi nevetést és pikniket a parkban, forró, üde nyarakat, esküvőt, biciklitúrákat, augusztusi kisbabát, festői naplementéket, elnyúlt árnyékok hűsében olvasott verseket és tóparton festett képeket, imádnivaló, szeretnivaló, falnivaló életet, és ó, igen, hát Titeket is. Az egészet, amiben most élek.

Szóval még épp időben érkezett a sziréna, ami akkor, ott értem zúgott a belvároson át, majd oxigén, kórház, rettenetes fejfájás, amit – ahogy írok róla – most is érezni vélek, és bármikor, amikor szóba kerül. Aztán néhány nap múlva, jó adag CO-val a szervezetemben mentem felvételizni a Dekoratőr Iskolába, úgy, ahogy voltam. Mit volt mit tenni? Akkor volt a felvételi, én meg oda akartam járni. Hát megcsináltam a két teljes napos, két fordulós, jó kimerítő felvételit. És sikerült. Tudtam egyébként, hogy fog, csak a szén-monoxidot nem kalkuláltam bele ugye… ami becsúszott. Így menni viszont nem is volt olyan egyszerű. De nem szóltam róla senkinek, mert szerettem volna egyenlő elbírálást. Végigcsináltam hát hősiesen (na, hát most hogy mesélek róla, ez is az egyik számontartható hőstettem, ha nem is a legnagyobb).

És hát ezekben az időkben kezdtem el először azon gondolkodni az ágyamban pihenve a nyitott ablaknál, ahogy besütött a nőnapi napsugár, hogy milyen is az élet… egyik percben még a legnagyobb gondod valami bagatell… a másik percben meg snitt, és történik egy váratlan fordulat. Akárcsak egy előre megrendezett filmben. Annyi különbséggel, hogy itt az élet a rendező és nem ismered a forgatókönyvet, amikor elvállalod a főszerepet. Aztán már az előző “nagy” problémád olyan nevetségesen semminek látszik, mert ott a sokkal nagyobb hegy, amit el kell hordani, hogy az előző problémád megoldásához ismét közel kerülhess… ugye, hogy így van?

Lássuk csak, hogy is kezdtem a mai elmélkedésemet…? Mi végre is vagyunk a földön? Mi az élet célja, értelme? Minek ez az egész születés-élet-halál körforgás és miért van mindennek vége? Valószínűleg ezekre a kérdésekre ma sem fogok tudni választ adni se magamnak, se nektek. De azért van néhány állomás, amire már eljutottam. Az egyik például az, hogy ezeken a kérdéseken nem szabad túl sokat merengeni. Mert az élet egyik értelme száz százalék, hogy az, hogy megéljük a pillanatot, ami adatik. Olyan rohadtul rövid ez az élet! Még egyszer ennyit élek, amennyit éltem, és már csak kilenctől délig mehetek a boltba például… Mi ez, ha nem egy szempillantás???! A MOST van. A JELEN. Ebbe kell belekapaszkodni. Pont azért, mert nem tudhatod, mi van a szövegkönyved következő oldalán! Csak légy főszereplő és élvezd a gyönyörű díszletet! Találj magadra! Itt vagy! Élsz! És úgy ahogy vagy, egy csoda vagy! (És épp olvasod a soraimat, amiért egyébként nagyon hálás vagyok ám!  ) Aztán van egy másik dolog is… Nem csak hogy meg kell élni a pillanatot, hanem adni is kell… legalább is szerintem. Amikor adok, és boldoggá teszek, magam is boldogabb leszek ezáltal, megfigyeltem. Jó érzés, amikor olyan igazi, titkos, őszinte mosolyt tudok varázsolni mások arcára. Ez művészet! Szeress! Ez is a lényeg. Bármilyen közhelyes… azért közhelyes, és azért mondják sokan, mert tényleg az élet lényege és a legfontosabb! A szeretet nem más, mint hogy fontos valaki a számodra, és ezt mindenféle eszközzel és módon kifejezed, kimutatod felé. És van még valami, ez egy harcos tanács… de muszáj ezt is megtenni, ha olyan a helyzeted: törj ki! Ne várj, ne habozz. Én túl sokáig vártam. Nem kellett volna. Nem szabad fogságban leélni egy életet. Jómagam egyébként valódi szabadságharcos vagyok, és tapasztalatból tudom, hogy mi a különbség rabság és szabadság közt. Én már nem leszek többé rab. Soha. A szabadság nekem a levegő. Oly fontos nekem, hogy tudom, ha elvesztem a szabadságom, az életem veszik el vele együtt… mert az a szabadság, amiért te magad küzdöttél, drágább lesz számodra mint a világ bármely ragyogó, drága kincse. (Persze ez már egy másik fejezet, amiről legközelebb mesélek Nektek!)

Hogy miért élünk? Mert valaki vagy valakik azt akarták, hogy megszülessünk. És kaptunk egy életet, mint egy fehér festő vásznat, amire aztán az élet és mi magunk festjük fel a színeket. S hogy mi az élet célja és értelme? Mindenkinek más… de az a csoda benne, hogy mindenki képes arra, hogy azt megtalálja!

A ‘Vissza a jövőbe’ című filmek a kedvenceim közé tartoznak, így Doki szavaival búcsúzom most: “A sorsotok nincs megírva előre. Senkié sem! A sorsotokat magatok alakítjátok. Úgy csináljátok, hogy jó legyen!”

Legyetek jók, ölellek Titeket, Eszti.