Tudom, hogy szeretlek

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. Hogy lehet valami ennyire végérvényes? Hogy hirdethet ítéletet fölöttünk az élet? Nem hagyhatom. Itt a kisbolt. Bemenjek? Ne menjek? Veszek egy kólát. Ez az ajtó mindig ugyanúgy nyikorog. Kiskorom óta ugyanaz a jellegzetes nyikorgás. Úgy látszik, nem elég megolajozni, cserélni kéne. Az meg drága. Meg ugye a cserére nem mindig szánja el magát az ember, az olyan végérvényes. És a néni is ugyanaz. Csak őszebb a haja meg idősebb. Én jövök. Ah, hogy ebben a táskában mindig rumli van. Mindjárt megvan. Utálom, ha megjegyzéseket tesznek mögöttem a sorban. Most minden jobban bosszant. 

–  Csak egy pillanat – mondom – , megvan. Tessék parancsolni, sajnos nincs apróm. 

– Ez legyen a legnagyobb baj, aranyom – mosolyog a néni. Milyen kedvesen nyújtja a visszajárót. Jól esik ez a mosoly. 

– Köszönöm, viszlát. 

Nyitom az ajtót. Megint nyikorog. 

– Legyen szép napja, kedves, és boldog új évet!

Aham, persze, boldog, mi? Azért visszamosolygok és röviden intek neki. Szinte várom, hogy visszasüppedhessek a gondolataimba. Mi van?! Fakír vagyok? Szenvedni akarok? Nem. Inkább az van, hogy végig akarom gondolni alaposan az egészet. Az állomásokat, amik idáig vezettek. Csak ez a tompaság múlna már. Minden olyan másodlagos. Ah, jó ez a kóla. Jó hideg és jó ez a megszokott íz. Hogy lehet valami mindig ugyanolyan jó? Biztos van benne valami, ami újra és újra vonz. Mennyi plakát. Mindenki hirdet valamit. Most nincs kedvem olvasgatni. A könyvemet se fogom elővenni. Csak jár az agyam. Jó lesz a Duna-parton. Mindjárt ott vagyok, remélem szabad lesz a kedvenc padom. Szeretem a Dunát, megnyugtat. Süt a nap, szép idő van. És dugó. Mindenki olyan türelmetlen, nyomják a dudát. Idegesek. Én is feszült vagyok. Te jársz a fejemben. Te olyan jó ember vagy. Önzetlen és őszinte. A legjobb barátom vagy. Nem akartam elszúrni. Magamra vállalom a felelősséget, még a te hibáidért is mindig. Ez bánt egy kicsit, de most is megteszem, ha ezen múlik, hogy legyen közös folytatás. Nem lehet ez az egész akkora ügy, amekkorának most érezzük. Fel akarlak hívni. De valamiért úgy érzem, te nem akarod, hogy hívjalak, és minden nappal távolibbnak érezlek. Ó, ezek az idegesítő falak köztünk. Hogy lehet két ember közt ilyen nagy akadály? A legmélyebb dolgokat miért olyan nehéz kimondani? Miért csengenek olyan másképp a gondolatok, amikor szavakba öntjük őket? Vagy csak én nem tudom elég pontosan kifejezni magam? Elbeszélünk egymás mellett? 

Itt is vagyok. Itt a pad is. Ne már! Ülnek rajta. Piros van, mindjárt odaérek, aztán hátha elmegy addig.

– Hé! – majdnem nekem jött ez a barom. Hát normális? Nekem van zöld. Nem hiszem el, komolyan. 

De szép a Duna. Most olyan nyugodt és játszik rajta a napfény. Azóta, hogy elsüllyedt az a hajó – hogy is hívták? Ja, igen, a Hableány. Szóval azóta valahogy másképp látom a Dunát. Mindig eszembe jut az egész, ha a folyót nézem, vagy sétahajót látok. Milyen sokszor beszélgettünk erről együtt. Valakinek szép és nyugodt, valakinek pedig a vég. Itt haltak. Milyen érdekes, hogy a szomorúság minden szépségbe képes belevegyülni. Ez maga az élet. Nincsenek maradéktalanul szép és boldog dolgok. Minden vegyes, minden változó. És ehhez képest mi a mi problémánk? Megoldhatnánk. Nem igaz? Rád gondolok megint és ide is értem a padhoz. Foglalt. De a mellette lévő szabad. Na, itt jó is lesz. Magam mellé engedem a táskám. Kicsit hideg van, szorosabbra húzom a kabátomat. Erősen süt a nap, szinte vakít. Behunyom a szemem. Jól esik a meleg. Rád gondolok. Folyton csak rád. Az illatodra, a mosolyodra, a pillanatainkra. Amikor együtt nevettünk, és annyira nevettél, hogy kicsordult a könnyed és az orrodon jött ki az üdítő. Mennyi hülyeséget csináltunk együtt. Mennyi hülyeséget. És némelyiket nem is mesélem el senkinek, mert úgysem értené. De te mindent értesz. Mindent tudsz. Befejezed a mondataimat. Senkivel nem tudok úgy nevetni, mint veled. Istenem, nekünk múltunk van. Nem hiszem el ezt az egészet. Komolyan nem hiszem el. Hiányzol. 

Csönd van. 

Persze, hallom a város zaját, egy pár sétál el mellettem, egy kutya csahol a közelben, és egy kocsi motorját indítják valahol. 

De belül csönd van. Hideg csönd. 

Ez a magány. Nélküled hogy folytathatnám? 

Még mindig csönd van. Két hete csönd van. Nem múlik. 

Kinyitom a szemem. Gépiesen a telefonom után nyúlok. Feloldom a zárat és a nevedet keresem. Azt hiszem, felhívlak. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Nem. Én tudom, hogy szeretlek. A többit meg megoldjuk. 

Mi ez?! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Megismerem ezer közül is azt az érintést. Egy pillanatig habozok. Te vagy az, látnom sem kell, tudom. Aztán…

– Szia – mosolyogsz rám, ahogy hirtelen megfordulok.