Tágan ölelve

Szóval ezek szerint így megy ez… az ember vágyik egy babára, kihordja, megszüli, és hiába telik el akárhány év, hiába lesz a babából kisgyerek, nagyobb gyerek, tini, felnőtt, anyuka/apuka vagy nagyszülő, a szülő számára mindig is az ő kicsikéje marad…

Nekem egy szempillantás az, ami neki az egész élete. Nekem volt előtte is 30 év, amire emlékszem, de neki azzal a nappal kezdődött minden, amikor megszületett. És most megállok egy pillanatra… mert igazából nekem is… vele együtt én is megszülettem – újra. Mert abban a pillanatban, abban az örökre bennégett, szent pillanatban, amikor a szülőszobán megállt az idő, amikor először a mellkasomra fektették… abban a pillanatban mi hárman együtt átmentünk egy kapun, ami kinyílt, és be is záródott mögöttünk. Varázslatos kapu volt ez, tele titkokkal és szerelemmel… törölte a sok rosszat, a fájdalmakat és meghozta az új, boldog életet.

Szóval ezek szerint így megy ez… hogy pikpakk felnő az ember lánya. Hogy csak nekem olyan, mintha tegnap lett volna az, hogy hazahoztuk a kórházból néhány naposan a mi kis rózsaszín szuszogó csomagunkat… mert bizony négy éve volt, nem tegnap. Repül az idő, Drágáim. Nagyon repül. Megállítani nem lehet… a kicsi lányunk ma életében először toborozni ment. Nem ottalvós táborba, de táborba! Új helyre, új nénikhez, új gyerekekhez… de hogy milyen büszke arra, hogy táborozni megy! Már az egész utcának és az összes ismerősnek elújságolta, hogy Hercegnő tábor lesz a héten… kihúzza magát és úgy mondja! Meg kell zabálni!! És ma reggel olyan önálló volt! Egy csepp könnyet se ejtett, pedig voltak gyerekek, akik sírtak, mert nem akartak ott maradni, hiányzott az anyukájuk. De a mi Felíciánk nem! Hiszen ő választotta a tábort, ő akarta! Ez egy teljesen önálló, nagylányos… akarom mondani hercegnős döntés volt! Mosolyogva repült az angol foglalkozásra… és én még kényszeredett búcsú puszitól ilyen boldog soha nem voltam, mint ma reggel… ugyanis az, hogy alig akart elbúcsúzni és már szaladt is vissza a foglalkozásra azt jelenti, hogy imádja és szereti a tábort… és hogy biztonságban nevelkedik, mert tudja, hogy megyünk érte, és tudja, hogy jó helyen van…

Persze hozzá tartozik az is, hogy mi mindenről tényleg nagyon sokat beszélgetünk – Robival és a babával is. Mindig bevonjuk a döntésekbe, megkérdezzük, mit szeretne, mit választ… egész pici korától fogva így nevelgetjük. Ezt már születése előtt eldöntöttük, hogy így fogjuk csinálni azért, mert szeretnénk, ha önálló lenne, ha döntési helyzetekben magabiztosan tudná, mi a jó választás, ha lenne annyi önbizalma, hogy új helyzetekben is megállja a helyét már kicsi korában is… és tessék. Ma vizsgáztunk… legalábbis én így érzem. Itt egy vadiúj helyzet, amire felkészítettük, amit valójában ő választott, mert nem volt kötelező jönni, de ő akarta! És boldogan, szabadon, magabiztosan kezdte meg élete első táborát. Remek lesz egyébként: sminkelnek, hercegnőznek, beöltöznek, néptáncolnak, balettoznak, lesz pónilovaglás, angol leckék és sok szabadtéri játék…

Az életnek megvannak a maga szakaszai. Van, amikor a babát magunkban hordozzuk, növeljük, tápláljuk… minden pillanatunk egy, egy testben két szív dobog… aztán mikor megszületik elkezdi az önálló életét, még picurka és törékeny, de már kifejezi az igényeit… Ebben az időszakban magunkon hordozzuk, egybe olvadunk, szinte egy a bőrünk, a lélegzetvételünk, lessük a mozdulatait, a sírásából tudjuk, hogy mit szeretne, szavak nélkül is értjük – a világon a legjobban mi értjük meg őt, olyan szoros szimbiózisban élünk vele – a testünkből tápláljuk, a testünkkel védjük -, hogy elképzelhetetlen számunkra, hogy egyszer ez a kis csöppség majd iskolába megy, erdei táborozik és nem látjuk napokig… Később eljön a bölcsi/ovi ideje, az elválás könnyes, fájdalmas, mert egy picit megnyúlik az a szoros szalag, ami összeköt minket. De nem szakad el… dehogy szakad! Erősebb az mindennél! És jót tesz neki ez a megnyúlás, mert felkészít az életre… sokszor lesz majd szükség arra, hogy ez a szalag tartson össze minket egymással… Minden korszaknak megvan a maga szépsége… én gyönyörködöm abban, hogy a kis Felícia önálló, hogy egyedi személyiség, hogy mindenkivel barátságos, hogy leveszi a lábukról a felnőtteket, hogy a kicsiket gondosan terelgeti és a nagyoktól tanulni akar, hogy szabad madárka, hogy akkor boldog, ha szabadon szárnyalhat, ha tele van programokkal a napja, ha érte elég élmény, ha tanulhatott új dolgokat és köthetett új barátságokat – önállóan, kis felnőttként a gyerekek társadalmában…

…és álás vagyok az estékért, amiket együtt tölthetünk a kuckónkban elbújva a világ elől a magunk megszokott esti hangulataival, szokásaival, amikor újra egy picit kisbaba és bújik… amikor anya karjaiban alszik el, és apa nyaka köré fonja apró, dundi kezecskéit… Anyának lenni a legszebb dolog a világon… érzem, hogy az évek múlásával tágul az ölelésem, hogy a kislányom ki-beszaladgál kitárt karjaim közt, és hogy ezt a tág ölelést ő így szereti… legyen tág, legyen szellős… adjon szabadságot… de legyen ott, mert szüksége van rá… az én karjaim már örökre így maradnak… tágan ölelve, széttárva felé.

Nagyon tetszett minden korszak eddig… de ez most a kedvencem… csodálatos az élet. Sok a nehézség, de minden gond közepette a családi pillanatainkba kapaszkodom, mert ezek jelentik számomra a világot…