Szerelmes sziklamászás

Túl vagyunk a húsvéton is… hihetetlen, de ez van. Valahogy a pandémia óta más az időérzékem, a napok mint egyetlen végtelen nap, egybefolynak, áll, és mégis rohan az idő, csak kapkodom a fejem. No, nem, mintha nem lenne ezer és még több tennivaló, sőt! Mióta hol van-hol nincs ovi, mint a mesében, azóta teljesen át kellett szervezni az életünket, és nem mondhatnám, hogy egyszerű, sőt, nehéz! Tehát dolog van millió, hisz anya, leesett, upppsz, véletlen kiömlött, és almát szeletelek, felsöprök, mosogatok, és egyébként is, ebbe a reggeli-ebéd-vacsi, ‘csak legyen a kicsinek egy tökéletes rendszer, mintha nem lenne feje tetejére állva az egész világ, és ő a legkevesebbet érezze belőle’ spirálba szorulva próbálok haladni a háztartáson túli saját dolgaimmal is. Nem egyszerű, de tudom, hogy megértitek, mert valószínűleg most mindenki ugyanezeken az élet-adta egyensúly gyakorlatokon megy keresztül. Szóval 2021 van, és már túl vagyunk az első negyedéven is. Bele sem akarok gondolni abba, hogy mindjárt újra karácsony, pedig így van, figyeljétek csak meg… na mindegy, ez ellen most nem tudunk mit tenni, az időérzék majd visszaáll a normális kerékvágásba, ha az életünk is normalizálódik. Egyszer. Addig meg maszkjaink alól reménykedve pislogunk a körülöttünk folyamatosan változó világra. Na, de mi történik a maszkok mögött, a négy fal adta szabadságban, ahol végre lekerül az első számú védelmi rendszer, és végre szabadon mosolyoghatunk, fagyizhatunk, kávézhatunk? Mert hogy itthon zajlik életünk java része. Mi – amint ma frissített Biográfia menüpontunkban, itt a honlapon is láthatjátok – nagy munkába temetkeztünk. Sorra jelennek meg a könyveink, és lett egy webshopunk is. Az írás elrepít egy másik világba, ezért hát írok. Nektek. 2019 óta igen termékeny vagyok könyvek terén, a webshopunkban sorakoznak a szebbnél szebb mesekönyvek, novellás kötet, színezők felnőtteknek-gyerekeknek, és hamarosan jön első nagyregényem, második novellás kötetem és izgalmas, kalózos meseregényem. Mi ez, ha nem áldás? Hát igen… ez van. Az élet megdobott egy jó nagy adag sárral, én meg neki álltam, hogy valami szép szobrot formáljak belőle… szüntelen keresem az egérutakat, a lehetőségeket, persze ebben eléggé el is fáradok, de nem lehet feladni, ha csak éjszaka van csönd, akkor éjszaka írok. Nem vagyok valami jó alvó, főleg, mióta a kislányom megszületett. Éberen alszom, minden neszre rezzenek, hisz rám van bízva, mindig ott kell lenni, késznek kell lenni, hogy segítsek. Robi ugyanez. Így aztán, ha épp megébredek az éjszaka közepén, és eltelik tíz perc úgy, hogy csak nézem a plafont, inkább megírok egy párbeszédet. Így készül a nagyregényem, aminek az utolsó oldalait szántom épp, aztán tördelés, nyomda, és a kezünkbe is foghatjuk! Nagyon várom már. November eleje óta írom, de már szeptemberben megálmodtuk Robival az egészet. A szereplők a barátaim lettek, a történetet én magam is élvezem. Olyan nekem, mint egy nagyon jó fajta esti sorozat, ahol mindig várja az ember, vajon mi lesz a következő esemény, hogy alakulnak a sorsok. Mindig is szerettem írni, volt is érzékem hozzá, belülről fakadt, hogy naplózzak, meséket gyártsak illusztrációkkal már alsós általános iskolás koromban. Most többet írok, mint rajzolok, mert szeretném, hogy mielőbb kész legyen a könyv. Nekem egyébként – ahogy az utóbbi időben rájöttem – teljesen mindegy, hogy rajz, vagy írás, egyforma öröm mindkettő, de tény, hogy az agyamnak teljesen más részeit mozgatja meg, és máshonnan kell felhozni a dolgokat mindkét csatornához. Így hát most az írás. Nem szeretek semmit úgy húzni, mint a rétestésztát, mert félek, megromlik. Frissiben, hamar-hamar, ahogy a mamám mondta mindig. Gyorsan, megesszük, keresztbe! Hányszor hallottam tőle… és milyen igaz! Meg persze az is igaz, hogy a jó munkához idő kell. Na erre varrjatok gombot! Mindkettő igaz, és egyszerre is. Az arany középútnál van az igazság. Minden nap törekedni, csinálni, pörgetni a dolgokat, de amikor ott vagyok, hogy csinálom, benne vagyok a folyamatban, akkor bizony nem hajtok semmit, mindenre megadom azt az időt, ami kell hozzá. Igazából a burkot elérni nehéz így a pandémia alatt, azt a meghitt, mindentől távoli lélek-milliőt, és ehhez kell nagyon, sőt, most duplán nagyon a törekvés és az akarás, mert ha már benne vagyok, akkor kész, megszűnik a világ. Írok, írok, és érezni, hogy haladok, csodálatos. És azt mondjátok meg, hogy az miért van, hogy egyik nap nagyon megy, másik nap az istennek se? Ha-ha! Vicces… mert hogy így van. De én olyan vagyok, hogy ha nagyon megy, akkor mindent háttérbe szorítok, és hagyom, hadd folyjon ki az ujjamból a sok szöveg, csak kattogok, gépelek, minden más számára megszűnök aznap, ha meg nem megy, akkor csakazértis nekifeszülök, és ha nehezebben is, de haladok valamennyit. Ezért megy gyorsan a munka, ezért ilyen termékeny a pandémia alatti időszakom… mert ha kell, a sziklát is megmászom érte. Robi nélkül meg nem menne! Ezt már sokszor elmondtam, de fogom is még sokszor, mert nagyon így van. Ő minden nap megment a sárkány torkából, a nehézségben társam, hősöm, beáll mellém, érzi hogy mire van épp szükségem. Együtt tényleg csodákat hozunk létre, még ha sziklát is mászni érte… ez egy szerelmes sziklamászás. És ezt én imádom… Végülis jó volt a 2020-as évünk, minden nehézség ellenére, és ezt a mostanit is szeretem. Amikor írok, akkor nem is vagyok itt, szóval azért én utazom – ha csak lélekben is. És a családunk egyre jobban összekovácsolódik, ami meg csodálatos érzés. Sokat társasozunk, beszélgetünk, együtt eszünk, együtt sportolunk a szabadban, többet vagyunk együtt, mint amúgy. És egyébként ha nem megyek ki az utcára, és nem nézek híreket, minden napfényes… miközben természetesen tisztában vagyok a valósággal. Nagyon is. De ez az egész helyzet már csak ilyen kettős. Túl kell élni mindenhogy. Lelkileg is.  

Hát ez van a maszk mögött nálunk. És nálatok?