Özvegykönnyek

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Lassan lépdelek, már nem olyan könnyű a járás, mint húsz évesen, dagadnak, fájnak a lábaim. Kezemben szatyor, benne mécses, kis csokor virág. Sárga rózsa, mindig azt hozok, te is azt hoztál nekem mindig. Csukott szemmel is odatalálnék a sírhoz, annyiszor jövök. Annyiszor kellett már jönnöm. Ide húz a szívem. Harminc éve elmentél. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor először találkoztunk, jól emlékszem a hivatalra, a sok férfira a váróteremben, és rád is, ahogy magad elé engedtél, aztán meg utánam szaladtál a villamoshoz. Mindig jöttél utánam. Most én jövök hozzád. Ide kell jönnöm, mert tudom, hogy itt nyugszol, itt pihensz, de nagyon különös érzés ez így, ennyi év után. Mintha már feltámadtál volna, mintha soha nem is mentél volna el, a lelkemben minden apró közös pillanat, minden rezdülés, minden közös vacsora, kéz a kézben séta, nyaralás, karácsony… minden, minden nagy és hétköznapi esemény itt él elevenen. Nem haltál te meg. Velem vagy minden percben azóta is. A részem lettél és vagy mindörökre, látlak a lányunkban, az unokáinkban. És közben minden nap hiányzol. De erősebb is lettem. És mosolygok, ha eszembe jutsz. A nevetésed és ahogy behúztad az ajkad, amikor tréfáltál, itt van előttem. Mindig kell a sírodra virág, és én jövök és hozom. Elkapargálom a leveleket, lehullott terméseket, kicserélem a vizet a vázában, beleteszem az új virágot, meggyújtom a mécsest és csak rád gondolok. Harminc éve minden nap fáj, hogy ide kell jönnöm, ha meg akarlak látogatni. Harminc éve is csak téged szeretlek.

Mindjárt megérkezem, még két sor, és ott vagyok, ahol te vársz rám. De nicsak, új sír, friss a föld rajta, tele frissen nyíló virágokkal. Szalagok mindenfelé. Istenem, ez mekkora fájdalom. Vajon kit temettek? Halk zokogást hallok. Megállok egy pillanatra. Egy nő ül a sír előtti kis, kopott padon. Rázza a sírás. Körbenézek. Sehol senki, csak a temető csöndje hömpölyög lassan, egykedvűen a sírok közt. Meleg van, a délutáni nap bearanyozza a temetőkertet, a fák árnyékai finom táncot lejtenek, ahogy a szél motoz a levelek közt. Minden időtlen, minden végtelen, és a maga módján szép is, csak egyedül ez a sírás oly eleven és szívet szaggató. Olyan más, annyira evilági, annyira élő, húsba vágó. Szinte érzem a fájdalmat, amit érez. Mindig is együttérző voltam, ez volt az egyik gyengém és erősségem is egész életemben. Csak állok és nézem hátulról, ahogy sír. Aztán egyszer csak lassan feláll, és a virágokhoz lép, igazgatni kezdi a szalagokat. Meglátom az arcát. Fiatal, úgy harminc éves lehet, hosszú barna haját bánatos kontyba csavarta a tarkóján, fekete magas nyakú blúzt és egyszerű fekete szoknyát visel. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok felé. Nem vesz észre, a virágokkal bíbelődik. Leteszem a szatyromat a padra. Ekkor rám néz. Szomorú szemeit már duzzadtra sírta, látom rajta, hogy a lelkét elsorvasztja a bánat. Megállapítom, hogy nagyon szép szemei vannak, mély, barna, bogárszemek. És milyen kis fiatal még. Összetalálkozik a tekintetünk. Magamat látom benne. Fiatal magamat, pont így, ebben a koromban. Nem kell szóljak egy szót sem ahhoz, hogy ő is tudja, pontosan tudom, min megy keresztül. 

-Szabad? – kérdezem. Ő bólint. Leülök a padra. Ő lassan, gépiesen feláll és a padhoz lép. Mellém ül. Halványan rámosolygok. Zsebkendőt nyújtok neki, elveszi és a szemét, orrát törölgeti. Csendben ülünk egymás mellett, a vállára teszem a kezem, ott nyugtatom. Lassan csillapodik a sírás, elapadnak a könnyek. Így ülünk vagy negyed órát egymás mellett. A két özvegy. Majd érzem, hogy itt az idő, tovább kell mennem – ahogy neki is. 

-Később jobb lesz, kedves – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát. Könnyes szemmel, bizonytalanul, hitetlenül néz rám. – Higgye el, tudom – erősítem meg. 

-Köszönöm – rebegi, majd elbúcsúzunk. 

Megyek, és közben azon gondolkodom, hogy talán nem is mondtam igazat. Mert sosem lesz jobb. Csak más. Mert nélküled is mindig kevesebb lesz a világ…