Nincs más dolgod, csak szeretni!

Néha egészen megdöbbenek, amikor olyan cikkeket, írásokat, bejegyzéseket fúj a szemem elé az internet szele, amik gyerekneveléssel kapcsolatosan teljesen elvágólagosan nyilatkoznak az úgynevezett liberális nevelésről (maga a ‘liberális nevelés’ fogalom is bővebb magyarázatra, értelmezésre szorulna szerintem… mert tág fogalom, és nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, gyakorlatban alkalmazni). Szabad világban élünk, amelyben szabad a véleményalkotás és gyakorlatilag mindenki úgy éli a magánéletét, ahogy szeretné… de egy-egy ilyen írásban (melyeket már csak kíváncsiságból is időnként végigolvasok) esetenként olyan kategorikusan, egyoldalúan, általánosítva fogalmaznak meg elveket, véleményt, hogy az olvasó megdöbben és óhatatlanul is úgy érzi: állj…! Konkrét szituációk felsorakoztatva, elmesélve (pl. a gyermekek áruházi hisztijeiről, vagy jelenetekről, amiket az író valahol ‘elkapott’, ahogy egy anya például a cipőboltban igyekszik egyességet kötni a gyermekével, és ajándékot ígér cserébe, ha nem sír, nem szaladgál vagy hisztizik a kisgyermek…  említi fájdalmát azzal kapcsolatban, hogy alig lehet cukrászdában, étteremben bármit békésen elfogyasztani, mert a terepet apró, elkényeztetett zsarnokok uralják és ezekhez hasonló szemszögből megfogalmazott ‘az élet egyre több területén veszik át a hatalmat a gyerekek és a csend, a nyugalom és a nemtörődömség miatt felnőttek ezt hagyják…’ ízű szösszenetek felsorakoztatva) hiszen minden éremnek két oldala van… egy-egy utcán zajló, egy-két percig látott, tapasztalt, szemtanuként átélt jelenetből messzemenő következtetéseket levonni, ítéletet hozni az anya/apa felett… hogy lehet úgy, hogy nem is ismerjük a hátteret, a valódi élethelyzetet…? Sokan vagyunk, sokszínűek. Ahány gyerek, annyi személyiség. Ahány élet, annyi múlt, annyi élethelyzet, annyi féle nehézség és küzdelem. Nem is szeretnék a fent említett cikkből több részletet hozni, inkább elmondom saját gondolataimat… 

Nincs más dolgod, csak szeretni! Mi az, amiben egy kisgyerek más, mint egy felnőtt? Ezt a kérdést most érzelmi tekintetben értem… Neked nincs szükséged arra, hogy ha valami jó hírt kapsz, ha jó kedved van, veled örüljenek? Ugyanígy ha rossz kedved van, babusgassanak? Hogy ha valamiért bal lábbal keltél fel, front van, vagy egyszerűen csak elbújnál a világ elől, megértsenek és valahogy segítsenek túllendülni a nehezén? Dehogyisnem! Hát a gyerekek ugyanígy működnek…

Úgy gondolom, hogy a gyermeknevelés több hozzávalóból áll össze. Hozunk mintákat otthonról, tanulunk mozzanatokat innen-onnan ösztönsen (ahogy figyeljük környezetünket), és tanulunk tudatosan is, amikor olvasunk a témával kapcsolatban (ha kérdésünk van, vagy kételyek merülnének fel), és szerintem a legmeghatározóbb összetevő maga az anyai-apai ösztön, ami velünk született, hogy gondoskodni akarunk a ránk bízott apróságokról. Nem zsarnokok ők, nem hatalmi játszmák győztesei, nem uralkodnak ők a szüleiken… HA szépen, finoman terelgetve és nagyon nagyon szeretve vannak. A szeretet és a jó feltételezés a titok szerintem. Az együttérzés, amivel minden akadályt együtt tudunk legyőzni és minden nehézség fölött együtt tudunk átrepülni a gyermekünkkel.

Nekünk van szárnyunk (tapasztalataink, tudásunk, erőnk, érzelmi intelligenciánk, megérzéseink, múltunk, és az a fajta ösztönös önzetlenségünk, ami a szülővé válással aktiválódott bennünk), és ezzel a szárnnyal magasra repülünk, magunkhoz szorítjuk gyermekünket, és átvisszük az akadályokon.

Legyen az az adott akadály egy hiszti (ami véleményem szerint sok okból kifolyólag történhet: legtöbbször lehet fáradt a gyermek, egy kihagyott délutáni alvás után estefelé, késődélután már minden baj lehet, minden apróság hatalmas problémának tűnhet, vagy lehet az ok egy rossz nap, valami konkfliktus a bölcsiben/oviban/iskolában mondjuk a kis barátaival, vagy egy meg nem értett élethelyzet, amivel esetleg egyedül kellett szembenéznie, neki is fel kell dolgoznia valahogy… diszkomfortérzet, amit bármi kiválthat… és mivel gyermek, még meg kell tanulnia az indulatkezelést… ebben segíteni kell őt…!),

vagy akár az akadály lehet egy szófogadatlansági nehézség (nehezen teszi meg amit kérünk, sokszor kell szólni, és mindig valami új “trükkhöz” kell folyamodni, hogy elérjük, amit szeretnénk… de hát miért is ne tennénk? Szülők vagyunk, a nevelésben nincs kivehető éves szabadság, nincs szünet, ez folyamatos és véget nem érő… állandó gondolkodást és kreativitást igényel… és hát ezt választottuk! Magunk választottuk, magunk akartuk…! Akkor élvezzük! Mert igenis lehet élvezni és izgalmas mindig új kihívásokkal és szituációkkal szembenézni… szerintem ez egy nagy kaland! …és igen, vannak helyzetek, amikor határozottan kell rászólni, mert veszélyes valami, amit ő még nem érez, szintén korából fakadóan, vagy esetleg nem érzi, hogy megbántott valakit, vagy a társadalmi szabályokat nem tartja be…), de lehet az akadály, amit együtt kell leküzdenünk, bármi… ami szembe jön velünk az életben… érzelmi, belső akadály, egy eltolódás a családi összhangban, vagy akár egy külső akadály… bármi, ami körülvesz minket és változik… már csak egy kis változás is előidézhet bizonytalanságot a kicsikben (ahogy a nagyokban is, és az egész felnőttekben is… sokszor a felnőttek is aggódnak, nem tudják hogyan lesz holnap, vagy ott egy kész helyzet, amivel meg kell birkózzanak… őszintén! Hányszor érezted már életedben, hogy …na ez erődön felül van… és hányszor tetted már fel magadnak vagy barátaidnak vagy párodnak a kérdést: most mi lesz? Na, hát a gyerekekkel ugyanez van!!! Csak meg kell őket érteni!)

A mi dolgunk, hogy segítsük őket egészen addig, amig saját szárnyaik lesznek, szárnyat bontanak, és ők maguk hasonlóképpen neki fognak tudni menni az előttük álló akadályoknak, és átrepülnek felettük.

Nincs más dolgod, csak szeretni. Mert a szeretet a MINDEN! A szeretet dajkálás, jó szó, estimese, végtelen idő (ami akár lehet napi egy óra is, ha ennyi jut, de az legyen végtelen, érezze a gyermek, hogy most ez az idő végtelenül az övé, és csak rá figyelünk), ajándék, meglepetés, élmény, érintés, simogatás, becézgetés, puszi, összebújás, vigasztalás, a könnyek letörlése, biztatás, taps, ha sikerült valami, dicséret, védelem (tudja, hogy ránk mindig számíthat), féltés, és hát persze határozottság is, amikor szükséges, egy-egy keményebb, határozott figyelmeztetés, hogy érezze a veszélyhelyzetet, vagy hogy esetleg éppen nem jól viselkedett… és biztos, hogy nem soroltam fel mindent!

Olyan rövid az együtt tölthető idő… 2o év? Sokszor kevesebb is… olykor már 12 évesen kész kis felnőttek a gyerekek, kész gondolatokkal, tervekkel, célokkal… ez annyira kevés idő!

Be kell aranyozni… élménnyé kell tenni minden napot, amit ajándékba kapunk az élettől együtt.

Azt kérdezte tőlem valaki megdöbbenve, hogy miért mondjuk azt, hogy “nem hagyjuk sírni a gyermekünket, mert nem akarjuk hogy rossz gyermekkora legyen”? Azt mondtam, hogy mire az ember nagyszülővé válik, megérti a dolgok összefüggéseit… és az unokákhoz már másképp áll… ezt sok idős ember mondta már nekem. A nagyszülő kicsit jobban babázik, kicsit jobban kényeztet, többet enged meg… (és nem csak azért, mert a nevelés felelőssége már a szülők vállát nyomja, hanem azért is, mert túl van sokmindenen és megértett sok mindent az életből, amit talán fiatalon még nem úgy látott…) és mi szeretnénk már most úgy nevelni a babánkat, hogy minden pillanatot kihasználhassunk a nevetésre és boldogságra… mintha már nagyszülők lennénk, mintha már csak a desszeretet élveznénk… örülni akarunk a babának, akit kaptunk, akiért annyit küzdöttünk. Ezt a küzdelmet, a hat év várakozást, a 9 hónap fekvést és félelmet, hogy elveszíthetjük, ezt nem lehet elfelejteni. És minden nap abban a boldogságban ébredek fel reggel, hogy egy hatalmas kék szempár rám néz és azt mondja mosolyogva: anya szeretlek! Ez annyira csodálatos… hogy tényleg csak örülni lehet, minden percben… még a nehéz percekben is. Mindig azt mondom a babámnak (aki már 3 éves… de ugye mindig az én kisbabám marad  ), amikor hiszti van, vagy valami leküzdendő akadály, hogy ne félj, anya veled van, mindent leküzdünk együtt, és erős vagy, meg tudod csinálni… és hihetetlen, de ezek a szavak hatnak, és abba tudja hagyni amikor esetleg olyan sírás van, amibe már belelendült, és nehezebben lehetne kontrollálni… én még érzem az első szerelmet a babám iránt, amikor először bepelenkáztam, amikor először megszoptattam, amikor először öleltem… érzem a puha bőrét, a kis illatát… most is ugyanazt az első, igazi anya-baba szerelmet érzem iránta!

És szerintem ezt egy szülőnek soha nem szabad elfelejtenie. Ha akkor annyi türelme volt hozzá, és annyira tudta szeretni, amikor megszületett… akkor később, a dackorszakban, vagy tinédzser korában is ugyanígy kell szeretnie, és türelemmel és megértéssel kell felé fordulnia. És nem azt mondom, hogy nincsenek korlátok, természetesen vannak, nem lehet mindent… de ugye érzitek, hogy nem a ‘NEM LEHET’-en van a hangsúly… hiszen amikor ott a helyzet, úgyis mondjuk, hogy nem lehet… azt kell hangsúlyozni, ami az életben fontos, hogy mit ‘LEHET’ és hogy minek ‘ÖRÜLJÜNK’ és ‘EGYÜTT’. Ha a – túlzásba vitt – szigor és keménység szeretet nélkül történik meg és nincs feloldás csak elvárás (hogy engedelmeskedjen és tegye amit akarunk, kvázi “betörjük a gyereket”), akkor ez a legelső szeretet és mély szülő-gyerek közti ősbizalom elkezd csorbulni, lecsiszolódni és sérülni…

Boldog boldog együtt töltött időket kívánok Nektek, boldog hétköznapokat, sikeres akadályátugrásokat és boldog gyerekeket! Millió puszi! Eszti.