Szeretettel köszöntünk webáruházunkban

Berzsán Eszti hivatalos oldala

Blog

Nagymama

Berzsán Eszti
Berzsán Eszti
2020.07.26 13:10
Nagymama

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben.

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben. Utánozhatatlan keverékké elegyedik benne a szeretet, a lekvárok és a régi kor aromája. Sokszor csak azért nyitottam ki, hogy lássam szigorú rendben tartott, patyolat kincseit, mert bár hiába tudtam pontosan, mit tart benne, az a szekrény valahogy mindig olyan érzés volt nekem, mintha a királylányok titkos kincsesládájába kukkanthatnék be. Fölötte másik beépített szekrény, szintén ugyanaz az egyszerű, itt-ott már szakadt, ki tudja hány éves barna tapéta fedte, és csak egy kis kulcslyuk árulkodott arról, hogy ott is van egy titkos rejtekhely a frissen mosott, vasalt, kék-fehér virágmintás, hímzett monogramos ágyneműknek. A legtöbb még a déditől maradt. Kis párna, nagy párna, paplan huzat és lepedő, tökéletes szettekbe rendezve. A csempéken körös-körül több, mint 30 év mindenféle sör címkéi. Gyűjtötte őket. Ha jöttek vendégek hozzá, hoztak neki sört a világ valamelyik tájáról, ahonnan még nem volt. Ilyenkor keresett a cimkének egy szabad csempét, és felragasztotta. Drága, értékes gyűjteménye volt a fakó, zöldeskék retró falicsempéken. Olyan, mint senki másnak. Büszke is volt rá, mondta nekem többször, mennyire. Amikor elkészült a kávé, leült a piros bőr ülőkére a rendezett, tiszta asztalka mellé, és belekortyolt a kávéjába. Utánozhatatlan, friss, nagymama-kávéillat lengte be a házat. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Csak ültem mellette és néztem, hogy szereti a kávét, meg ezt az egész reggeli rituálét. Erőt gyűjtött az egész napra, mert reggel elindult, és estig meg nem állt. Csodáltam és szerettem őt.
Mindig volt valamilyen állata, általában madara, de azt mesélte, hogy fiatal korában volt cicája is, akit megtanított a szobatisztaságra, és a cica még a vécét is le tudta húzni maga után. (Biztos is vagyok benne, hogy így volt, mert én láttam, hogy bánik az állatokkal, mennyire törődik velük, tanítgatja és szereti őket, és mennyire megérti a nyelvüket. A mamám olyan volt, mint egy igazi állattündér.) Kis hullámos papagája ott csipogott és csilingelt a kis csengőjével mellette, a kalickájában. Éjszakára letakarta a kalickát, hogy nyugodtan aludjon a kismadár, a hajnali kávé mellett pedig leszedte róla a takarót, friss vizet és magocskákat adott neki, aztán kiengedte repülni a konyhában egy kicsit. Különleges kapcsolata volt a madaraival. Leghűségesebb társa Laura volt, aki tizenhat évig élt vele. Nagymama megtanította beszélni, kerek mondatokat tudott mondani. “Laura szép kislány. Laura jó kisfiú. Szeretlek.” Ha Joli mama hazajött, Laura hangosan köszönt neki. “Helló! Laura vagyok! Szia!” Reggelente együtt kávéztak. A madár Nagymama vállára röppent, és csipegetett Nagymama kekszéből, belekortyolt a kávéjába, közben Nagymama becézgette, simogatta a lábát, tollait, összebújtak, Laura meg szabályos puszikat adott Nagymama arcára. Titkos, családias szimbiózisban éltek, olyannyira, hogy amikor Laura többször valahogy kirepült a kalickájából, a házból (Pesten a lakásból is egyszer), minden alkalommal visszaszállt, ami igen ritka. Nagyon vicces az, hogy Laura igazából fiú volt, mégis lány nevet viselt! (Ez azért történhetett meg, mert később kékült be a madárka csőre és lába, amiből tudni lehet a nemét, és mikor Joli mama megvette a kismadarat, úgy látszott, lány, így lány nevet kapott… aztán meg már úgy maradt).
A reggeli kávé után mintás, derékban megkötött, ciklámen köntösében gerebélyvel a kezében kiment a ház elé és elgereblyélte a lehullott leveleket, terméseket, megtisztította a füvet. “Tiszta udvar, rendes ház” – mondta mindig. Én a söprűt vittem magammal, és sepregettem a bicikli utat, ami közvetlen a kerítésünk előtt futott a járdán. Emlékszem, hogy bosszantotta, amikor megépítették. Elég veszélyes is, mert ahogy kilépünk a kiskapun, szinte rálépünk a bicikli útra, ami keresztül fut a falun, és ahol 30-40 km/h sebességgel száguldanak el a biciklik, motorok. Aztán mit volt mit tenni, megbarátkozott vele. “Nézd, mókusok! Ott fenn!” – mutatott a fölöttünk magasodó gesztenye fa alagútra, mely az út két széléről nyújtózkodva sátrat formált a Balaton legszebb, legárnyasabb utcája fölé. Rengeteg mókust láttam az utcánkban, ahogy ágról-ágra ugráltak, mintha repkedtek volna a levegőben. Időnként krétát is vittünk ki a bicikli útra, és ott rajzoltunk. Nagymama elmesélte, hogy van a bolygók állása, hogy árnyékolja a Föld a Holdat. Ismert és tudott mindent, a természet és a föld dolgait, tudós volt. Az élet tudósa. Nem hagyta abba a tanítást harminc év után, hiába ment nyugdíjba a születésem után, mi lettünk az osztálya, a négy kisunokája. A legjobb pedagógus volt, akit ismertem, úgy magyarázta a földrajzot és a biológiát, ahogy senki más. Megszeretette velem az olvasást, a történelmet, és igen, tanulástól kétségbeesett, könnyes szemeinkbe nézve nekigyűrkőzött annak is, hogy olyan tantárgyakat is elmagyarázzon, amiket nem tanított vagy szeretett különösebben. Előttem van eres, csontos keze, ahogy a sok kerti munkától és szorgalmas élettől göcsörtös mutató ujjával vezeti a sorokat az előttem fekvő, nyitott tankönyvben. A hátam mögött áll, egyik kezével a könyvben vezeti a sorokat, másik kezével simogatja, dörzsölgeti a hátam – most már tudom, hogy azért, hogy serkentse a vér áramlását, pezsdítse a tudást, lendületet adjon, és persze… Istenem, könnyben úszik a szemem, ahogy e sorokat írom, hogy éreztesse, velem van, végig velem van az egész tanulásban. Velem merült a betűk tengerének mélyére, és velem úszott fel a felszínre, míg meg nem tanultuk az egész leckét. “Megesszük keresztbe’!” – mindig ezt mondta. Ha sírtam, vagy panaszkodtam, azt mondta szigorúan: “Nem sírunk, hamar, hamar, gyorsan, megesszük az egészet, gyerünk!” Egy csoda volt. Tényleg. Egy csoda. Határozott és csípős, amikor kellett, éles eszű, okos, szorgalmas, és hihetetlenül jól rajzolt. De mégis… ami a legeslegjobb volt benne: hogy valóban SZERETETT, minden lehetséges módon, ahogy szeretni lehet és kell egy nagymamának. Rengeteget tanultam tőle… majd még mesélek! Legyetek jók, millió csók! Eszti.