Szeretettel köszöntünk webáruházunkban

Berzsán Eszti hivatalos oldala

Blog

Hajnali metszés

Berzsán Eszti
Berzsán Eszti
2018.08.10 09:45
Hajnali metszés

Messze révedek a tájra. Tekintetem ívét körbefonja a magányos köd. Hiányzol. Várlak, nézlek, kereslek, a kerítés sövényénél állok, úgy nézem az utat. Csönd van, hajnali csönd. Minden neszre fordulok, várom, hogy jössz-e. Ilyen nagyon rég vártam már valakit, mint ahogy most Téged várlak. Sóhajtok, látszik a lehellet. Hűvös van, beleborzongok, összébb húzom magamon a kardigánt. A lelkem megemészti hiányod. Megeszi, szépen, lassan harapja, úgy, hogy ne fájjon túlságosan, de érezzem, egyre szürkébb, egyre kisebb, egyre kopottabb.

Messze révedek a tájra. Tekintetem ívét körbefonja a magányos köd. Hiányzol. Várlak, nézlek, kereslek, a kerítés sövényénél állok, úgy nézem az utat. Csönd van, hajnali csönd. Minden neszre fordulok, várom, hogy jössz-e. Ilyen nagyon rég vártam már valakit, mint ahogy most Téged várlak. Sóhajtok, látszik a lehellet. Hűvös van, beleborzongok, összébb húzom magamon a kardigánt. A lelkem megemészti hiányod. Megeszi, szépen, lassan harapja, úgy, hogy ne fájjon túlságosan, de érezzem, egyre szürkébb, egyre kisebb, egyre kopottabb. Azt akarja, hogy elfogyjon, hogy ne maradjon semmi nekem. Vágynám, hogy virágozzon a fám, mit Te ültettél a kertem közepébe, igen, tudom, együtt ültettük, de Te akartad, Te hittél benne… én mindent megtennék… de locsolni csak Te tudod. Megígérted, hogy Te fogod. Köd van, várom, hogy múljon, de nem szakadozik. Magam elé révedek, a lábfejemet nézem. Nedves a fű, harmat csillan rajta. Nedves lett a cipőm is. Lassan, óvatosan a kis fához lépdelek, magas a fű – feszülten nézem a talajt a lábam előtt -, felnézek a legalsó ágra, kicsit fejmagasság fölött van. Nincs rajta se virág, se rügy, se gyümölcs, csak levelek. Nem túl sok levél. Nem boldog ez a fa? Elgondolkodom. Hiányzol. Ó, hogy mennyire bitangul hiányzol. Miért nem vagy itt? Miért nem? Csak ránéznél, csak nevetnél, és magától kivirágozna. Olyan egyszerű volna!!!! De nem. Végigfuttatom tekintetem a közepes méretű kis szürkés törzsön, olyan helyes, az enyém… sok érzés kavarog bennem. Fáj így látnom. Nem boldog. Dehát együtt ültettük! A mi fánk. Ha nem jössz, egyedül fogom locsolni, tudom, hogy nem lesz ugyanolyan… de megpróbálom. A tövében ott az árva kanna. Rozsdás kicsit, kopott, régi, félig tele vízzel. Vagy félig üres? Nem… félig legalább tele, ez elég lesz, gondolom – remélem. Csönd van, derékig ér a köd. Lilás-kékes. Mintha úsznék benne. Egyedül vagyok, csak a hajnali szellő zizzen a fű közt. Nem félek, nincs mitől. De a hiány belül megöl. Talán mégis félek. Félek, hogy ma sem jössz… Lehajolok, kezem a kanna fülén nyugtatom, hideg. Locsolok. Finoman öntöm a vizet, körbeöntözöm a fácskát. Elfogyott a víz. A kerti csaphoz megyek. Nincs messze, csak néhány lépés a vizes fűben, kezemben a kannával. Veled varázslat minden perc, mondom, csak nevetsz, és virágba borul a fa, a kert, a minden. De most egyedül locsolok, metszenem is kell, látom, vannak olyan hajtások, kis vékonykák, amik nem kellenek, így nem lesz gyümölcs! Csobog a víz a kannába, hallom, hogy megtelt. Elzárom a csapot. Azt szeretném, hogy sok legyen, ízes, édes, dús, finom a termés. Metszenem kell. A fa alatt állva a zsebembe nyúlok mélyen, ott az olló. Nehéz nyomni, régi fajta, az a narancssárga nyelű, kicsit rozsdás ez is. De működik. Nem válok meg tőle soha, együtt használtuk mindig.

Ahogy metszettél, a nyomán azonnal varázslatos meggyek nőttek. Egyik, másik, harmadik… és ha kértem, leszakítottad őket és a számba adtad. Filteres a múlt. Filter van rajta, eredeti, természetes, tökéletes filter. Élénk és színes. Nevettünk, aranylott a naplemente, néztem a bőrödön a napfény játékos foltjait, kicsit még melegebb is volt, mint amire vágytunk volna, alig volt rajtunk ruha, csak épp, ami szükséges, megtöröltük izzadtságtól hevült homlokunkat, rongyot kértél, felnyújtottam. Tartottam a létrát, fentről néztél le rám, metszettél. Istenem, de varázslatos voltál, azonnal szüreteltél is, mosolyodból fakadt a nyári nap fénye, ami felvirágozta és megérlelte a termést. Nem számított, hogy a lehullott meggyekre ráléptem mezítláb, lemostuk a kerti csapnál, féltettél, nehogy darázsba lépjek, mindig féltesz, mindig védesz… a kerti tönkön ültem, lábam előtt a zöld lavor, magoztam a meggyet, szörpöt terveztünk. Arany volt a délután, tökéletes hátfény keretezte sziluetted. Nevettél. Nevettem, egymás lényében elvesztünk. Inni mentél a kis csaphoz, de ott volt a szemedben a huncut fény, villantál, és már felém is fordítottad a slagot, sikongattam, kergettél, majd a fűben öleltél, csuromvizesek voltunk… megállt az idő.

Metszek egyet, nehéz vágni. Megmetszettem az ágat, lehull a kis vékony gally. Nem történik semmi. Tudom, hogy jól csináltam, mert Te tanítottad, hogy kell, tudom, hogy jó a fának, tudom, hogy lesz virág, lesz termés… és azt is tudom, hogy nem azonnal. Nélküled mindenért kétszer annyit kell dolgozni, nélküled mindenre sokkal többet kell várni. Magaddal vitted a varázslatot. Hogy tudtad olyan könnyedén mindig? Mindent olyan könnyedén… nevetve és mégis komolyan. Most egyedül vagyok, hiányzol. Nem ölel át melengető arany délután. Hűvös hajnal van, kék és idegenül szürke. És még mindig nem oszlik az undok köd. Neszt hallok, motor zúgást, felkapom a fejem, talán Te vagy? A kerítéshez sietek, de semmi, biztos csak a szomszéd.

Hiányzol, várlak. S míg várlak, gondozom a fát, amit te ültettél, amit együtt ültettünk. Hogy ha megjössz, úgy találd, hogy ápoltam, gondját viseltem, s egyetlen nevetéseddel virágba boríthasd újra…