Blog
visszavesszük a maszkot
2021.11.20
22:04
Visszavesszük a maszkokat. Megint. Hiába a kislányos várakozás bennem, tudva, hogy nem ez a normális élet, amit két éve élünk, és hiába várom minden nap, hogy valaki okos tudós, vezető, akárki bemondja, hogy vége a vírushelyzetnek, a világ visszaáll a régi kerékvágásba - világos, hogy ez a várakozás tulajdonképp nevetséges -, nincs ennek vége. Ki tudja, mikor lesz. Talán soha.
Az agyammal tudom, hogy ilyen bejelentésre egyébként hiába is várok, mert nem lesz. Ez az egész hosszasan elhúzódik, és ha nem lesz a korona, akkor szerintem jön más… bár ne lenne igazam! Minden olyan szürreális, mintha egy filmet néznénk csak. Pedig ez nem film, hanem az életünk. Az egyetlen, amiből mindenkinek egy van. Ami ajándék, és amit végig kell élni, minden lehetőség szerint boldogan, szabadon, szeretetben.
Ez a vírus, és minden bilincsbe verő velejárója nem kicsit keserít el engem. Hiába is akarnék a karácsonyra fókuszálni, a “csak egy kicsit hagyjatok már békén” érzéssel az egész testemben, nem igazán lehet, mert akárhová megyünk, mától megint maszk, ami minden egyes velünk szembejövő ember arcáról az arcunkba kiabálja, hogy “vészhelyzet van, hahó, vírus van, nem karácsony!”. Persze kizárható, otthon, a meleg családi fészekben, meg talán még az utcán, amíg ott nem kötelező. De hiába nincs rajtunk a maszk, tudom én, hogy mindenki érzi, hogy ez a nagy, koromfekete, villámló, gonoszul röhögő felleg, ami ránk ereszkedett 2020 tavaszán, bizony itt tanyázik. Erről szólnak a hírek, minden poszt a neten - még ez is, amit most épp gépelek, és ez roppant idegesítő… Bújna az ember a párnája alá: “csak hagyjatok már békén!”, és ideig-óráig célt is ér… de csak míg nem ér be a munkahelyére, ahol ezt tárgyalják, és ha nem is ezt, biztos, hogy az oltás vagy a vírus szóba kerül, vagy nem találkozik másik három ismerőssel a kávézóban, akik keserédes büszkeséggel vallják, hogy felvették a harmadikat is, vagy mondom, míg be nem megy egy boltba, ahova csak maszkon át vezet az út… Szóval… ahhh… ránk ereszkedett ez a gonosz, súlyos, rettenetes felleg, és nyomorgat. Elég volt, kiabálnám, de semmit se ér. Nincs hangom. Néma vagyok. Erőm sincs. Elfáradtam. Mi nagyon küzdünk két éve - ahogy mindenki más is -, mindenért kétszer annyit, és most érzem, hogy ez a folyamatos bizonytalan, készenléti helyzet, az állandó felkészültség a rugalmasságra, a hirtelen váltásokra, a folyamatos sakkozás idővel-anyagiakkal-döntésekkel nagyon elfárasztott.
Ki kell írjam magamból, mert ezek az érzések nagyon is bennem vannak. Mi, családilag, amit lehet megteszünk, oltás, óvatosság, stb, többet nem igazán lehet… aztán valahonnan erőt merítünk a továbbiakhoz. Tavaly és idén is csak max egy hónapra terveztünk előre, nem lehet tovább, minden bizonytalan.
Most a karácsonyt várom, szeretném, ha meghitt lenne, egy biztonságos kis sziget a gyermekem számára, ahol nyoma sincs ennek a világunkat gyötrő rémnek. Csak szép zene, mézeskalács illat, díszek, fények, finom vacsora, gyertyafény, ajándékok… eddig látok. Meg addig, hogy majd szilveszterkor koccintunk, egymásra nézünk a férjemmel, és azt mondjuk: túléltük. Erről szólt ez az év, minden szempontból. Csakis a túlélésről. Aztán tovább megyünk. Kicsit sodródva, közben meg minden erőnket összeszedve, úszva, evezve, hátha előrébb tudunk jutni, hátha sikerül a csoda!
Ha Isten is úgy akarja, felkel majd a nap 2022-ben is, és jönnek még váratlan dolgok, jók is rosszak is, mi meg továbbra is hiszünk, remélünk, bízunk és szeretünk… mert mindannyian tudjuk, hogy ez a világ mulandó, benne az emberek élete is, rövid és ellobban, mint a karácsonyi gyertyaláng, de három dolog megmarad örökké: a hit, a remény, és a szeretet. És e három közül legnagyobb a szeretet 
Szeressetek hát, mert minden, amit önzetlenül, tiszta szívvel teszünk, velünk marad, és a szeretet tetteit magunkkal visszük az öröklétre is.
Ölelés és jóakarat Mindenkinek,
Eszti 
