Esik az eső

Ennyit mér ránk a sors, bírni kell, nincs mese. Mennek a hétköznapok, egyik a másik után. Van gond, nem is kevés. Nem hagy alkotni az élet. És én ettől pokolian szenvedek. Mintha valaki befogná a szádat, hogy ne vegyél levegőt. Kábé így érzem magam. Az érzelmi szolgálat, amit egy felnőtt ember a gyermeke és házastársa felé végez a mindennapokban, igenis kimerítő munka. No nem panaszként írom, hisz természetes, hogy azokat, akik velünk élnek, meghallgatjuk, segítjük, támogatjuk, mert mindent a szeretet mozgat, de ez mégiscsak a napi munkavégzésen és látható - vagy láthatatlan - házimunkán felül álló folyamatos jelenlét. Nem igazán van idő csak ülni és bámulni kifelé a fejből. Pedig néha jól jönne. A szemnek is jót tesz, mondta a szemész doktor nekem, hogy nyugodtan üljek le, és csak bambuljak kifelé, engedjem el magam, sokat segít regenerálódni a szemnek. Hát én nyugodtan leülnék szívesen… csak eddig még valahogy nem akart összejönni. Érzelmi támaszt nyújtani, ott lenni, meghallgatni, ötletekkel előállni, kitalálni, megoldani, elmenni megbeszélni, megszervezni, felvállalni a konfliktust, és nyertesként kijönni belőle, úgy, hogy mindenkinek jó legyen, ezek mind-mind szülői feladatok. Szóval a bambulós időkre jut mindez a helytállás. Nincs szabad perc. Nem véletlen érzem, hogy mióta elkezdődött az iskola, jóval fáradtabb vagyok. Nem is tudok úgy éjszakázni, mint korábban, pedig eddig olyan jól ment…
Esik az eső. Nyitva az ablak, az ablak alatt elment a troli, döngicsél a város. Megy minden a maga útján, pedig vírus van. Dolgozom megfeszítetten, kevés az idő, sietni kell mindennel. Magával az élettel sietünk. Mindig. Időre. Pedig nem kéne. De mégis. Sietünk suliba, sietünk a különórára, még van házi, játszhatunk, de időkeret van, időben fekszünk le aludni, mert reggel kelni kell, időre dolgozunk. Gombnyomásra vagyok kreatív - nem is egyszerű, ezt tanulni kell! -, tartom a határidőket, udvarias és kedves vagyok, olvasok a sorok közt, kitalálom, kinek mi a vágya, álma, hogy aztán tényleg az legyen megvalósítva, amit ő elképzelt, illeszkedem a mindenféle rendszerekbe - nem is kevésbe -, mindenhol maximumot várnak, mindenhol teljesíteni kell.
Esik az eső. Szürke minden. Tart még a vírus is. Bár azt mondják, jövőre vége. Megjósolta egy bankár. Csak nézek. A bankárok nagyon jól tudnak jósolni. Bárcsak bankár lehetnék… de inkább mégse. Ne kívánj olyat, amit nem biztos, hogy szeretnél, hogy valóra váljon. Igazából nem akarok bankár lenni. Írni akarok. Levegőt akarok venni. Szerintem nekem csak az írással kellene foglalkoznom. Érzem, hogy rengeteg van bennem, amit kiadhatnék. De most még azon dolgozom, hogy elérjem a túlpartot, ahol majd kiköthetek, és ahol végre majd egyszer csak írhatok…
Esik az eső. Egy nagy teraszra képzelem magam, kinn ülök pokrócba csavarva, forró teával meg a gondolataimmal, és írok. Nincs konfilktus, nincs harc, nincs küzdelem, nincs stressz, nincs meg-nem-értés, csak a végtelen van és én vagyok a végtelenben. A helyemen vagyok, végre. Elértem, megcsináltam, és most élvezem. És igen, a harcok nem elforgácsolták, hanem megerősítették a lelkemet, és most, hogy itt vagyok, bőven van bennem íz, szín, vágy, amit megírhatok. Nemesedett és acélos lett a lelkem. Nagyot szippantok az esőszagból. Szabad vagyok…