Élni valóban igazán

Ez a halálközeli élmény csak az első lépés volt a felismerés felé… aztán jött még több minden, ahogy telt az idő. És nem mondom, hogy nem sírtam vagy sírok most is néha, amikor úgy mélyebben megérint egy hír - valakinek a halálhíre, egy baleset, egy értelmetlen tragédia… mert ezek mint egy-egy kőkemény pofon, arcul vágnak, és visszalöknek a tudatosság útjára, ha a hétköznapok teendői, és a nagynak tűnő problémák el is térítettek volna arról… De az igazság az, hogy engem már nem kéne visszapofozni az útra, mert tudom én nagyon, hogy minden viszonylagos, minden véges, és épp ez a könnyes valóság ad súlyt az életnek magának. Mert mindent, de tényleg mindent nagyon meg kell becsülni, amit adhatunk, amit kaphatunk, amit tehetünk, amit érezhetünk… és egyáltalán bármit, amit hoznak a napok. Legyen az jó vagy rosszabb dolog, mert minden azt jelenti, hogy élünk, hogy itt vagyunk, hogy van esély a változtatásra, hogy van esély jót tenni, szeretni, követni a célt, ami előttünk van, teljesíteni a küldetésünket, amiért születtünk… mert biztos vagyok benne, hogy mindenki okkal van itt a földön arra a néhány évtizedre, amit kapunk (igen… néhány… mert számomra még 12 évtized sem tűnik túl hosszú időnek… ahogy a nagyszüleim mondták, akik 80-85 évet megértek, hogy “csillagom, ez bizony olyan rövid volt, mintha csak egy pillanat lett volna”… pedig azokban az életekben is volt aztán minden… világháború, ‘56, rendszerváltás, és ezernyi magánéleti mindenféle, ahogy mindenki másnál is lenni szokott…)
Szóval lehet, hogy sokszor halljátok tőlem, de nem hiszem, hogy baj, mert ez tulajdonképp az élet esszenciája nagyon tömören: élni valóban, igazán. Szeretni, mert más értelme úgysincs az egésznek. A vagyont, amit az emberek összegyűjtögetnek maguknak, és amiből fényesen élnek ideig-óráig, sajnos-vagy nem sajnos, de nem vihetik magukkal a leghosszabb útra. Bizony minden itt marad, és olyan meztelenül megyünk, ahogy jöttünk. Ezen sokat gondolkodom mostanában. Sokan úgy élnek, mintha örökké élhetnének, úgy berendezkednek, annyira próbálnak bebiztosítani mindent, mintha soha nem lenne vége… aztán megijednek az öregedéstől - ami valljuk be, nem a ráncok miatt ijesztő, hanem a fent említett végesség, az elmúlás miatt -, és még jobban igyekeznek megállítani az idő múlását… pedig nem lehet. Előbb vagy utóbb eljön az utolsó reggel, kivétel nélkül mindenki számára, hacsak már rá nem leltek valahol a bolygón, egy titokzatos dzsungel mélyén az örök élet forrására, vagy ki nem kísérletezték a halhatatlanság elixírjét, hogy aztán méregdrágán adjanak belőle cseppenként a kiváltságosoknak… Ám míg ezek nem történnek meg, addig bizony nincs végtelen időnk és lehetőségünk, és tudatába kell kerülni annak, milyen értékes is tulajdonképpen minden nap. Véleményem szerint azért is akarná az ember a halhatatlanságot, mert nem szeretne elszakadni a szeretteitől, nem szeretné, ha egyszer végleg búcsúznia kellene, mert ezek fájdalmas dolgok… és a lelkünk érzi, hogy tulajdonképp halhatatlan, és egy anyagi, egy véges, egy lassan, de biztosan romló testbe van zárva, ami csak egy albérlet, amit egy ideig használhat csak… a túlvilágról sokan sokfélét gondolnak, és mióta világ a világ, mindig voltak elképzelések, hogy a lelkünk hova kerül, miután a testünkben leállnak a biológiai funkciók. Mindenkire rá van bízva, miben hisz, én személy szerint hiszek a lelkünk halhatatlanságában, már csak azért is, mert nehéz volna elképzelnem, hogy ma még vagyok, és egyik napról a másikra megszűnök. Szerintem létezünk tovább a halálunk után is… de már nem úgy, mint itt. Az már egy emberi szem számára nem látható másik világ... a másvilág... milyen szépen mondja a magyar nyelv de azt a világot, ami a földi után jön, még nem ismerjük. Ezért aztán azt, amit most élünk, a jelent, nagyon meg kell becsülni… mert most van most… és itt a földön az idő a legdrágább kincs, mert nincs sok belőle, és nem tér vissza. Így hát nincs mit tenni: súlyozni, súlyozni, hogy valójában mik a fontos dolgok… és a kevésbé fontosakat tudni hátrébb tenni, bátornak lenni változtatni, dönteni. És egy kicsit elgondolkodni: valóban olyan nagyon fontos mások véleménye? Valóban mindent a külvilághoz kell szabnom…? Vagy pedig érdemes volna kezembe venni az irányítást, és megélni mindazt, ami még rám vár úgy, ahogy én valójában szeretném azt…

Ölelés és jóakarat Mindenkinek,
Eszti.