Blog
Nem aludtam jól
2021.10.31
21:37
Nem aludtam jól. Sok mindenen járt az agyam, voltak gondolatsorok, amiket az elejétől a végéig végiggondoltam. Örültem, mikor pirkadt, előbb ébredtem mindenkinél, és még hajnalban is cikáztak a gondolataim… jobban mondva inkább egy téma köré csavarodtak, és nem nagyon engedtek a szorításból.
Már a születésben is, ami az egyik legörömtelibb és legcsodálatosabb misztikum az életben, ott a fájdalom, hogy egyszer búcsúzni kell majd....
Egyszer mindenkinek búcsúznia kell, mert minden embernek ugyanaz a vége, az elmúlás… így hát nem hiábavaló minden, ami van? Dehogynem. Hisz ha belegondolok, az ükanyáimról, ükapáimról nem tudok semmit. Éltek egyáltalán? Persze hogy… hisz itt vagyok, ez a bizonyíték rá, meg a sírkövük. De hogy valójában milyenek voltak… rejtély. Még ha családfa kutatásba kezdenék is, az érzelmeikről, fellobbanásaikról, apró örömeikről, bánataikról, bosszúságaikról nem igazán tudnék meg semmit, csak az életükről nagy vonalakban - hol éltek, kivel kötöttek házasságot, hány gyermekük született, esetleg mit dolgoztak. De mindannyian tudjuk, hogy a lényeg az apró részletekben van. A valódi élet az nem az életrajz hivatalos pontjaiban bújik meg, hanem pont abban, ami a hivatalos pontokat megelőzi és ami két pontot összeköt… ami elvész az elmúlással… ennek az esszenciája pedig az tehát, hogy nagyon értékesek a kortársak, a barátok, a család, a szeretteink, akikkel megélhetjük a most-ot, amiben épp vagyunk, akik szemtanúi az életünknek, akik látják, hallják mindazt, ami velünk-bennünk történik… mert ez az élet maga.
Közben meg az élet a fájdalom mellett öröm is. Amikor kinő a kislányom egy ruhát, tudom, hogy többé már nem tudja felvenni, elhagytuk azt a korszakot… az már nem tér vissza, múlttá válik. Ebben van bizony nosztalgia, és persze van benne öröm is, mert az élet folyamatos fejlődés… de kétségtelen, hogy minden örömbe vegyül egy kis fájdalmas fűszer a végesség miatt… ha akarjuk, ha nem, ez így van, maximum nem beszélünk róla, mert nem jó érzés… de csak addig nem beszélünk róla, míg szembe nem jön egy szomorú hír velünk… szóval erre az élet mindig emlékeztet. Miért születik le a lélek ebbe a törékeny testbe, ami porrá lesz, miután elhagyjuk? Tanulni jövünk, szeretni jövünk, mondják sokan. És ez így is van… kell valami okot, valami célt találni, valami magyarázatot, hogy miért kell megszületni, élni és meghalni, végigcsinálni ezt a látszólag értelmetlen folyamatot… az ember keresi az értelmet, mert értelmes lény… aztán ki ebben, ki abban találja meg magának, és él aszerint, amit helyesnek vél. De végtére is azért kapjuk az életet, hogy örüljünk neki, hogy hálával fogadjuk, hogy szeressük, hogy kihasználjuk a lehetőségeket, hogy élvezzük, élményeket szerezzünk, tovább adjunk, hogy meglássuk benne a csodát… hogy amíg tart, a saját korunkban, a saját évtizedeinkben csináljunk valamit azokkal, akikkel egyszerre élünk, valamit, ami jó, ami szeretettel van tele.
Most így késő-reggelre ott tartok, hogy abban biztos vagyok, hogy az életben én legjobban a tevékenységet szeretem. A tényt, hogy folyamatosan csinálhatok valamit, hogy alkothatok, hogy haladhatok. A mozgást, a haladást szeretem, ez éltet tulajdonképpen…
Robi az én társam, barátom. A legjobb barátom. És vele együtt dolgozni, vele kitalálni dolgokat, létrehozni, és meglátni, ahogy a gondolatból valóság lesz, egy nagy kaland. Vele az élet egy nagy kaland, és szeretem, hogy amíg élünk, és dolgozunk, addig minden olyan fontos. Vagyis hogy pontosan addig fontos minden, míg élünk… utána azonnal másik dimenzióba kerülünk, és ami itt a földön fontos volt - tennivaló, feladat - talán olyanná válik, mint a por, amit elfúj a szél… de azért néhány dolog akkor is megmarad. A szerelem, ami meghatározott, a gyermek, akit világra hoztunk és szerettünk, az érzések, a jó dolgok, amiket tettünk… a jó döntések, amikor ebben a földi életben sikerült a jót választani.
Hálás vagyok, hogy pont egy korba születtünk az én szerelmemmel, hogy megismerhettük egymást, hogy egymás életének szemtanúi lehetünk, hogy ő a majd utánam megmaradó, családfa kutatás során fellelhető nyomokon túl ismeri igazán, tudja az apró mozzanatokat, örömöket, fájdalmakat, tudja még azt is, amit nem mondok ki, és imádom, hogy nem nélküle élem le az életem úgy, hogy azt sem tudom, hogy a világon van, hogy megszületett, vagy hogy nem előttem vagy utánam él, és ezért fizikai képtelenség volna összetalálkoznunk… bár a Kate és Leopoldban ez sem volt akadály… talán ha valakiket egymásnak szánt az ég, akkor azok találkoznak, vagy előbb, vagy utóbb, vagy így vagy úgy… mert találkozniuk kell, hogy az élet szebb legyen…