Művészsors

Olyan sokat aggódom a félbe hagyott dolgaim miatt. Tudom, mások másféle dolgokon aggódnak, de nekem ezek nagyon fontosak. A munkáim. A testrészeim. Vagy inkább lélekrészeim. A mesekönyvek, a projektek, amikbe belekezdtem és amiket nem tudtam végigvinni, mert az út közben másfelé kanyarodott, és valami sokkal fontosabb - a továbblépés, a megélhetés, a stabilitás szüksége - kilökte. Mindig azt mondom és úgy is gondolom, hogy a sikeres emberek egyik titka, hogy nem hagyják ‘úgy’ a dolgaikat. Magukra. Félbe. Hanem befejezik. Megfogják és nem engedik, míg kész nincs, míg nem jó. Javítják, csiszolják, csinosítják, míg kész nem lesz, és akkor jön a pillanatnyi megnyugvás. Nem bírom a félbe hagyott dolgokat. Se a lustaságot.

Oly rövid az idő és oly sok a tennivaló, okosnak és élesnek kell lenni tehát, beosztani a drága kincset, az időt, jól gazdálkodni vele. És miközben ezt gondolom, itt vagyok én. Én magam, akinek legalább négy félbe hagyott fontos teendője van. Hogy mik ezek? Mégse mondhatok el mindent itt ország-világ előtt… mert bármilyen meghitten írok is, mégiscsak nyilvános az egész, és bárki olvashatja, a csudába, hogy ezt mindig elfelejti az ember, mikor kiírja magából ami benn van, nem igaz?!

És itt van Leonardo da Vinci is. Igen, ő is itt van a rengeteg félbe hagyott munkájával, a meg nem valósult lovasszobrával, amin évtizedeket dolgozott, a tízezer oldalnyi jegyzetével és a csomó félkész festményével, a terveivel, amik csak tervek maradtak, az egész félbe hagyott életével. Mondhatjuk, hogy idős korában halt meg, és az nem is félbe hagyott élet, de hát benne annyi volt, hogy még kétszer ilyen hosszú életet is gyönyörűen, gondosan és jó gazdaként beosztott volna és az utolsó csepp másodpercig kihasznált volna.

Nem véletlen dolgozott, kutatott, tanult, tanulmányozott, kísérletezett állandóan, érezte, hogy az idő nagyon véges, és amit meg lehetne csinálni, amit létre lehetne hozni, az meg végtelen. Félbe hagyott élet az… mert szíve szerint maradt volna még és csinálta volna. Azok számára az utolsó pillanat mindig egy félbevágás, akik tevékenyek és érzik a tennivágyás nemes sürgetését. Én is ilyen vagyok.És most azt mondom magamnak, hogy mi, akik ezt értjük, végső soron mást nem tehetünk: csináljuk. Legjobb tudásunk, legjobb időbeosztásunk, legjobb szívünk és tehetségünk szerint, és ha az út másfelé kanyarodik, elfogadjuk. Akkor félre tesszük, amit félre kell, és megyünk tovább, amerre kell, és amíg lehet. Mert a nagyok is így csinálták.Aztán ha megvan az ajándék idő, visszakanyarodunk a félbe hagyott dolgokhoz. Közben meg létrehozunk új és nagy dolgokat.Szeretek szorgalmasan élni, dönteni, határozottan haladni, megfogni minden pillanatot, célt kitűzni és azt elérni meg még jobban szeretem…

Sok ember elfolyatja az egész életét. Nem nézi az időt, hogy milyen értékes, hogy mennyi mindenre lehetne használni, hogy MOST van a pillanat, amikor létre lehet hozni bármit, hogy az élet arról szól, hogy tevékenyen létezzünk, hogy változtassunk a dolgok folyásán, hogy csináljunk valami jót, valami nagyot, valami újat, valamit, ami sugárzik és képes üzenni…

Azt veszem észre, hogy amit én normálisnak tartok, az már szinte nem is létezik. Új normalitás van, amit a többség annak tart, sekélyesség, felszínesség, nemtörődömség, értelmetlenség. És hiába mondom a ma emberének, hogy helló, nem ez a normális… nem érti, mert már új normák vannak. Nem számít az idő, nem számítanak a valódi kincsek, nem számít a tudás. Bármennyire is rosszul érint, nem érdekelhet túlságosan az egyedül maradásom, mert ez a művészek sorsa, amit vállaltam. Egyedül is mennek, ha úgy maradnak, úttalan utakon előre, utat taposnak, viszik a lámpást, a fényt, ami felszaggatja a ködöt maga körül.Csak legyen elég lámpás a világban.

Csók és csobbanás,

A sellőlány